És most megmutatom az ábrát, ami szerintem a legjobban szemlélteti ezt a korszakváltást.    

Az ábra a Japán lakosság korosztályi eloszlását mutatja 1950-ben, 2007-ben és 2050-ben. Japán minden demográfus kedvence, mert itt nagyon kicsi a bevándorlás és a kivándorlás, ezért azok a folyamatok, amelyek máshol is lejátszódnak, itt vegytisztán kimutathatóak. 1950-ben a korosztályi eloszlás nagyjából olyan volt, mint mindig az elmúlt évezredekben. Nagyon sok gyerek (a lakosság több mint harmada 14 éven aluli) és nagyon kevés az öreg (kevesebb, mint 5%). Száz év múlva ennek pont a fordítottja várható. Mintha ezt a demográfiai modellt, mint egy homokórát, fejéről a talpára (vagy talpáról a fejére?) állították volna. A lakosság kb. 8%-a lesz a gyerekek és közel 40% lesz az idősek aránya. Különösen jelentős a 90 év feletti lakosság részesedése.

És most éppen itt állunk az átbillenés közepén. Már megkezdődött és harmadik évtizede tart a folyamat, hogy egyre kevesebb gyerek születik. De még a lakosság jelentős része csak most kúszik felfelé a korfán az öregség felé. Pedig már most is négyszer annyi időskorú van, mint régen volt. Ez a modell a gyakorlatilag a Föld minden országára érvényes, csak kérdés, milyen dátumokat írhatnánk az ábrára. A fejlett országok gyakorlatilag szinkronban ezt a változást követik. A fejlődő országok (Kína, India, Ázsia, Dél-Amerika, Afrika sok országa) 20-80 évvel elcsúszva ismétlik majd ezt a folyamatot. (Ez a jelenlegi dinamikus fejlődésük titka: itt még most sok fiatal van, és kevés öreget kell eltartaniuk.) De ők is követni fogják ezt a modellt, és így az egész Föld teljes lakossága is hamarosan eléri a maximumot, és aztán elöregedve elindul a népesség globális csökkenése. Mindezzel semmi baj sincs. A gond az emberek hozzáállásával van. Mert a szabályok az emberek fejében élnek – a világ meg fittyet hány arra, hogy mit gondolnak az emberek, hogyan is kellene a dolgoknak mennie. Ennek viszont komoly következményei vannak.

Mert most tényleg nagyon nagyot fordul a világ. Régen egyáltalán nem kellett azzal foglalkoznunk, mi lesz akkor, ha megöregszünk. Mert egyrészt nagyon kis eséllyel éltük meg. Másrészt, ha véletlenül mégis, akkor a rengeteg gyerek, unoka, dédunoka gond nélkül eltartott minket. Ötven-száz év múlva megint csak minden rendben lesz. Mindenki pontosan tudni fogja, hogy életünk természetes és létfontosságú része, hogy félrerakjuk azt a pénzt, ami életünk harmadik harmadához kell.

És most itt vagyunk a kettő közt. A régi modell van a fejekben, de a világ nem akar úgy viselkedni, és ez felháborító. A politikusaink szerint minden jóra fordul, mert majd rengeteg gyerek fog születni. Mitől? Mert régen ez így volt? Persze, a gyerekek csak nem akarnak születni. 

Meg aztán beírják az alkotmányba, hogy mindenki köteles a szüleit és minden más felmenőjét eltartani idős korára. Nézzenek csak rá a grafikonra! Egy negyvenévesnek jó eséllyel nemcsak a két szülejét, de a négy nagyszülőjét is el kellene tartania hamarosan. És nem véletlenül írták ezt be az alkotmányba, hiszen az állami költségvetés már most recseg-ropog a nyugdíjak kifizetése miatt.

Mit lehet tenni ilyenkor? Két dolgot. Egyik, hogy a homokba dugjuk a fejünket, és nem foglalkozunk vele. Valahogy csak lesz. 
A másik, hogy igyekszünk felkészülni, megtanulni az új kor pénzügyi szabályait, megfelelően bánni a pénzzel.

forrás: Tóth András hírlevele